Kettő

 Miután az összes cuccomat felpakoltuk a kocsiba, bemásztam a hátsó ülésre, és előhalásztam a fülhallgatómat a kabát zsebemből, Anyám és a férje hallkan beszélgettek, ezért bedugtam a fülembe, mert nem akartam hallani többet a beszélgetésükből. Ahogy távolodtunk a várostól és egyre vidékesebb tájakon jártunk, elfogott a honvágy az otthonom iránt. Hogy leszek képes itt élni? Mindig is nagyvárosi lány voltam, ott volt az iskolám, a barátiam, az életem, ami most teljesen romokban hevert, a szüleim szeszéjei miatt. Úgy éreztem órák teltek el, amióta elindultunk, amikor a kocsi végre behajtott egy kisebb falu utcájára, és elindultunk a kavicsos úton. A távolból láttam, hogy egy ház áll a domb tetején, és ahogy körülnéztem a kis falun, egy iskolát véltem felfedezni és egy régiség boltot a falu szélén, távol a többi háztól. Romos kis épületnek tűnt, mégis valami késztetést éreztem, hogy betegyem oda a lábamat. 

- Hamarosan megérkezünk, drágám - hallom meg anyám vidám hangját. Fanyarul mosolyogtam, mint egy jó nevelt lány, holott legszívesebben eltűnnék. - Sápadtnak tűnsz.

Hát persze, hogy az voltam, ide ráncigál a világ végére, három fiúval leszek összezárva. És ez nem éppen éreztem főnyereménynek. 

- Jól vagyok, anya - mondtam - Csak ideges vagyok. 

- Nos, adok neked egy tanácsot, ne hagyd, hogy rád ijeszenek!

Ennek, hogy is kéne működnie? Verjem meg őket? Végtére is jó vivó voltam, és a harcművészetben is eléggé jó voltam. Anyám szerint egy lánynak nem kellene ilyeneket tudni, hiszen én lány vagyok. 

- Jól van, nem fogom hagyni - válaszoltam. - Öhm...láttam egy régiség boltot később elmehetek megnézni? 

- Oh, azt a kis boltot? - kuncogott fel anyám. - El is felejtettem, hogy téged mindig is éredekeltek a régi kínai történetek, legendák. Wong úr biztos örülni fog neked. Ha gondolod be is segíthetnél neki a boltba. Legalább az öregnek is lesz társasága. 

Furcsán kezdtem nézni anyámra. Aprót biccentettem, aztán kiszáltunk a kocsiból. Ahogy bámultam a két emeletes házat egyre jobban akartam innen elmenni. Összeszorítottam a fogam, képes vagyok megtenni pár lépést, hiszen ez most már az otthonom. Vállamra dobtam a táskámat és követtem az anyámat a hátsó udvarra, ahol medencénél három fiú tartozkodott. 

- Fiúk, ő itt Lou - kezdte a bemutatkozásomat. - Egy ideig itt fog lakni, és amíg itt van szeretném, ha mindannyian megtennétek, hogy otthon érezze magát. 

Úgy tűnt, hogy a fiúk épp az ellenkezőjét akarták. Mind hárman rám meredtek. Legjobb lesz, ha valahogy békét kötök velük, addig amig egyetemre nem megyek, vagy míg el nem nyel a föld. 

- Sziasztok, Lou vagyok!

Az idősebb fiú előreúszott, és feltolta magát a medence szélén, izmos mellkasán megcsillantak a viz cseppek, ahogy a nap sugarai rá vetődtek. Egy pillantást vetett rám, amiből semmi gyengeség nem sugárzott. Oda fordult az apjához. 

- És hol fog aludni? - kérdezte, mintha ott sem lennék. 

- Dylan! - szólt rá az apja olyan hangon, ami felért egy dorgálással. - Ne légy goromba! 

Dylan vállat vont. 

- Most mi van? Csak megkérdezhettem. Az én szobámba be nem teszi a lábát. 

- Az enyémbe sem! - szólalt megduzzogva egy kis gyerek, ő lehet  Jimin. 

- Hát én sem - Lee, aki eddig hallgatott most egyenesen rám nézett. - Bár a szőnyegemen aludhat. 

-  Lee! - az apjuk kesernyés arcott vágott, amikot felém fordult. - Ne haragudj rájuk, még szokniuk kell, hogy lány fog lakni nálunk. 

- Senkinek sem kell oda adnia a szobáját, Lou kap egy szobát. 

- Hogyhogy? - kérdezte Dylan. - És hol?

Anyám szurós pillantást vetett rá. - Amit nyáron felujítottunk. 

- De az nem vendég szoba akart lenni?

- Fiúk, nincs reklamálás! Segítsetek felvinni Lou holmiját. 

Dylan visszafordult felém, az arckifejezése nyugtalanító volt. A bőröm lángolt, ahogy barna szemeivel végig mért. 

- Oké, apa.