- Ami a korábbat illeti -kezdte Dylan,ahogy végig vezetett a házon. - ez az egész beköltözésed hirtelenért minket.
-Figyelj, úgy sem akarok sokáig idözni itt. Mind ketten tudjuk,hogy ez a ház soha nem lesz az otthonom.
- Értem. De legalább leheténk barátok - mondta kissé habozva,és ez elég megersítés volt számomra, hogy anyám kevéért barátkozna velem. - Most,hogy bele gondolok,hány éves vagy?
- Tizenhét.
- És mindig ilyen félénk?
Én tartozkódnak mondanám magam, mindig megvolta megyedül a szüleim nagybánatára. Az egészház kanyarg folyoskbl állt, és minden falatt élénk szín fedte. Az egyik falon felfedeztem egy családi képet. Figyelmesen végig futottam a tekintettem az arcokon.
- Ezt még anyám halála előtt készült. - Dylan hangja közvetlen mellettem hangzott fel, amitől megdobbant a szívem, és éreztem, hogy a testének melegétől piroslik az arcom.Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy végig nézett. - Gyere megmutatom a szobád.
Kinyitotta előttem az ajtót, a falra csúsztatva a kezem a villanykapcsolott keresve. Egyszerre nyúltunk a kapcsolohoz ujjaink egy pillanatra egymáshoz értek. Az érintéstől elakadt a lélegzettem, libabőrős lettem, meleg érzés öntött el. Dylan kuncogva felkapcsolta a villanyt. A szoba fényárba uszott, élénk falak fogadtak, és a mennyezetett az éjszakai égbolt foglalta. Tátott szájjal álltam egy ideig.
- Anya mondta, hogy szereted az égboltot - szólalt meg. A nagy íróasztal ugyanolyan élénk mint a szobábanlévő butorok. - Anyud azt akarja, hogy boldog légy itt.
- Csodálatos - mondtam böröndömet az ágyra hajítva. - Magamra hagynál?
Amikor elment, becsuktam az ajtót, hogy átöltözzek. Aznap reggel mindenre gondoltam,de arra nem, hogy jóképű fiúkkal leszek körül véve. Felsóhajtottam, mindent előre elterveztem, elvétetl nyerni az első egyetemre, és magam után hagyni a szüleim, ahogy elnéztem mind ketten újcsaládott választottak maguknak. Kimeredek a tájra, nem is lenne rossz hely.
Csak egyetlen szabályt kell betartanom.
Nem lehetek szerelmes! Egyáltalán nem.
Az idő a lehető leggyorsabban telik, így lassan a falon lógó óra is hat órát üt, mi a vacsorát jelzi. Amióta Dyaln a szobába hagyott, Ő ezek után nemkereste a térsaságom. Nos, ami pedig a többieket illeti, még nem fogadták el, hogy itt vagyok.
Felkelve azágyamból, utamat a földszintre veszem, ahol egyből a még mindig földön heverő dolgaim vonják magukra a tekintetem, és Dylan szobájának ajtaja. Egyszerűen nincs merszem ahhoz, hogy bekopogjak. Ahányszor a kilincset próbálnám lenyomni, egy belső hang a fejemben azt diktálja, hogy ne tegyem. Két másodperc sem telik el, de az ajtó nyílik, mivel a lenti óra hangja ide is felhallatszik, hogy hat óra van. Kíváncsi tekintettel méreget, amit elkerülve az enyémmel, az ajtó felett található tapétára vezetem. Van egy olyan érzésem, hogy az én helyem nem itt van...
Lesétálva a lépcsőn, az előtérben két srácot vélek felfedezni Dylantestvérei között, kezükben egy baseball labdával. Felvont szemöldökkel nézem a jelenetet, s arra várok mikor találnak el azzal a rohadt játékszerrel. Nem törődve a veszélyes közeggel, egy szó nélkül indulok meg újra, de ezúttal egyenesen az ebédlő fele. Sejtésem beigazolódni látszik, hogy előbb vagy utóbb engem fognak eltalálni, már csak abból következtetve, hogy az imént sikeresen betörték az ablakot, és meghallom az apjuk dühös hangját hallom, így, mint aki nem is lenne ott beosonok a konyhába, s addig állva maradok, amíg mindenki el nem foglalja a helyét. Még véletlenül sem szeretnék olyan helyre leülni, akinek az a helye.
- Hát itt vagy -anyám hangjára megforulok. - Igazi bolondok házavan igaz: - nevettve megcsóválta a fejét. - Tudod, hogy most nehéz neked, de van egy jó hírem - csapta össze a kezeit boldogoan. - Emlékszel a régisék boltra?
Bólintottam.
- Akkár már holnap kezdhetsz is dolgozni, ha bele egyezzel.
Most az egyszer úgy érzem, hogy az anyám helyesen döntött.
- Szeretnék, most elmenni.
- Oh, persze. Dylan elkisér.
