Három

 - Ami a korábbat illeti -kezdte Dylan,ahogy végig vezetett a házon. - ez az egész beköltözésed hirtelenért minket.

-Figyelj, úgy sem akarok sokáig idözni itt. Mind ketten tudjuk,hogy ez a ház soha nem lesz az otthonom.

- Értem. De legalább leheténk barátok - mondta kissé habozva,és ez elég megersítés volt számomra, hogy anyám kevéért barátkozna velem. - Most,hogy bele gondolok,hány éves vagy?

- Tizenhét.

- És mindig ilyen félénk?

Én tartozkódnak mondanám magam, mindig megvolta megyedül a szüleim nagybánatára. Az egészház kanyarg folyoskbl állt, és minden falatt élénk szín fedte. Az egyik falon felfedeztem egy családi képet. Figyelmesen végig futottam a tekintettem az arcokon. 

- Ezt még anyám halála előtt készült. - Dylan hangja közvetlen mellettem hangzott fel, amitől megdobbant a szívem, és éreztem, hogy a testének melegétől piroslik az arcom.Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy végig nézett. - Gyere megmutatom a szobád. 

Kinyitotta előttem az ajtót, a falra csúsztatva a kezem a villanykapcsolott keresve. Egyszerre nyúltunk a kapcsolohoz ujjaink egy pillanatra egymáshoz értek. Az érintéstől elakadt a lélegzettem, libabőrős lettem, meleg érzés öntött el. Dylan kuncogva felkapcsolta a villanyt. A szoba fényárba uszott, élénk falak fogadtak, és a mennyezetett az éjszakai égbolt foglalta. Tátott szájjal álltam egy ideig. 

- Anya mondta, hogy szereted az égboltot - szólalt meg. A nagy íróasztal ugyanolyan élénk mint a szobábanlévő butorok. - Anyud azt akarja, hogy boldog légy itt. 

- Csodálatos - mondtam böröndömet az ágyra hajítva. - Magamra hagynál?

Amikor elment, becsuktam az ajtót, hogy átöltözzek. Aznap reggel mindenre gondoltam,de arra nem, hogy jóképű fiúkkal leszek körül véve. Felsóhajtottam, mindent előre elterveztem, elvétetl nyerni az első egyetemre, és magam után hagyni a szüleim, ahogy elnéztem mind ketten újcsaládott választottak maguknak. Kimeredek a tájra, nem is lenne rossz hely. 

Csak egyetlen szabályt kell betartanom. 

Nem lehetek szerelmes! Egyáltalán nem. 

   Az idő a lehető leggyorsabban telik, így lassan a falon lógó óra is hat órát üt, mi a vacsorát jelzi. Amióta Dyaln  a szobába hagyott, Ő ezek után nemkereste a térsaságom. Nos, ami pedig a többieket illeti, még nem fogadták el, hogy itt vagyok. 

Felkelve azágyamból, utamat a földszintre veszem, ahol egyből a még mindig földön heverő dolgaim vonják magukra a tekintetem, és Dylan szobájának ajtaja. Egyszerűen nincs merszem ahhoz, hogy bekopogjak. Ahányszor a kilincset próbálnám lenyomni, egy belső hang a fejemben azt diktálja, hogy ne tegyem. Két másodperc sem telik el, de az ajtó nyílik, mivel a lenti óra hangja ide is felhallatszik, hogy hat óra van. Kíváncsi tekintettel méreget, amit elkerülve az enyémmel, az ajtó felett található tapétára vezetem. Van egy olyan érzésem, hogy az én helyem nem itt van...

Lesétálva a lépcsőn, az előtérben két srácot vélek felfedezni Dylantestvérei között, kezükben egy baseball labdával. Felvont szemöldökkel nézem a jelenetet, s arra várok mikor találnak el azzal a rohadt játékszerrel. Nem törődve a veszélyes közeggel, egy szó nélkül indulok meg újra, de ezúttal egyenesen az ebédlő fele. Sejtésem beigazolódni látszik, hogy előbb vagy utóbb engem fognak eltalálni, már csak abból következtetve, hogy az imént sikeresen betörték az ablakot, és meghallom az apjuk dühös hangját hallom, így, mint aki nem is lenne ott beosonok a konyhába, s addig állva maradok, amíg mindenki el nem foglalja a helyét. Még véletlenül sem szeretnék olyan helyre leülni, akinek az a helye.

- Hát itt vagy -anyám hangjára megforulok. - Igazi bolondok házavan igaz: - nevettve megcsóválta a fejét. - Tudod, hogy most nehéz neked, de van egy jó hírem - csapta össze a kezeit boldogoan. - Emlékszel a régisék boltra? 

Bólintottam. 

- Akkár már holnap kezdhetsz is dolgozni, ha bele egyezzel. 

Most az egyszer úgy érzem, hogy az anyám helyesen döntött.

- Szeretnék, most elmenni.

- Oh, persze. Dylan elkisér.  

Kettő

 Miután az összes cuccomat felpakoltuk a kocsiba, bemásztam a hátsó ülésre, és előhalásztam a fülhallgatómat a kabát zsebemből, Anyám és a férje hallkan beszélgettek, ezért bedugtam a fülembe, mert nem akartam hallani többet a beszélgetésükből. Ahogy távolodtunk a várostól és egyre vidékesebb tájakon jártunk, elfogott a honvágy az otthonom iránt. Hogy leszek képes itt élni? Mindig is nagyvárosi lány voltam, ott volt az iskolám, a barátiam, az életem, ami most teljesen romokban hevert, a szüleim szeszéjei miatt. Úgy éreztem órák teltek el, amióta elindultunk, amikor a kocsi végre behajtott egy kisebb falu utcájára, és elindultunk a kavicsos úton. A távolból láttam, hogy egy ház áll a domb tetején, és ahogy körülnéztem a kis falun, egy iskolát véltem felfedezni és egy régiség boltot a falu szélén, távol a többi háztól. Romos kis épületnek tűnt, mégis valami késztetést éreztem, hogy betegyem oda a lábamat. 

- Hamarosan megérkezünk, drágám - hallom meg anyám vidám hangját. Fanyarul mosolyogtam, mint egy jó nevelt lány, holott legszívesebben eltűnnék. - Sápadtnak tűnsz.

Hát persze, hogy az voltam, ide ráncigál a világ végére, három fiúval leszek összezárva. És ez nem éppen éreztem főnyereménynek. 

- Jól vagyok, anya - mondtam - Csak ideges vagyok. 

- Nos, adok neked egy tanácsot, ne hagyd, hogy rád ijeszenek!

Ennek, hogy is kéne működnie? Verjem meg őket? Végtére is jó vivó voltam, és a harcművészetben is eléggé jó voltam. Anyám szerint egy lánynak nem kellene ilyeneket tudni, hiszen én lány vagyok. 

- Jól van, nem fogom hagyni - válaszoltam. - Öhm...láttam egy régiség boltot később elmehetek megnézni? 

- Oh, azt a kis boltot? - kuncogott fel anyám. - El is felejtettem, hogy téged mindig is éredekeltek a régi kínai történetek, legendák. Wong úr biztos örülni fog neked. Ha gondolod be is segíthetnél neki a boltba. Legalább az öregnek is lesz társasága. 

Furcsán kezdtem nézni anyámra. Aprót biccentettem, aztán kiszáltunk a kocsiból. Ahogy bámultam a két emeletes házat egyre jobban akartam innen elmenni. Összeszorítottam a fogam, képes vagyok megtenni pár lépést, hiszen ez most már az otthonom. Vállamra dobtam a táskámat és követtem az anyámat a hátsó udvarra, ahol medencénél három fiú tartozkodott. 

- Fiúk, ő itt Lou - kezdte a bemutatkozásomat. - Egy ideig itt fog lakni, és amíg itt van szeretném, ha mindannyian megtennétek, hogy otthon érezze magát. 

Úgy tűnt, hogy a fiúk épp az ellenkezőjét akarták. Mind hárman rám meredtek. Legjobb lesz, ha valahogy békét kötök velük, addig amig egyetemre nem megyek, vagy míg el nem nyel a föld. 

- Sziasztok, Lou vagyok!

Az idősebb fiú előreúszott, és feltolta magát a medence szélén, izmos mellkasán megcsillantak a viz cseppek, ahogy a nap sugarai rá vetődtek. Egy pillantást vetett rám, amiből semmi gyengeség nem sugárzott. Oda fordult az apjához. 

- És hol fog aludni? - kérdezte, mintha ott sem lennék. 

- Dylan! - szólt rá az apja olyan hangon, ami felért egy dorgálással. - Ne légy goromba! 

Dylan vállat vont. 

- Most mi van? Csak megkérdezhettem. Az én szobámba be nem teszi a lábát. 

- Az enyémbe sem! - szólalt megduzzogva egy kis gyerek, ő lehet  Jimin. 

- Hát én sem - Lee, aki eddig hallgatott most egyenesen rám nézett. - Bár a szőnyegemen aludhat. 

-  Lee! - az apjuk kesernyés arcott vágott, amikot felém fordult. - Ne haragudj rájuk, még szokniuk kell, hogy lány fog lakni nálunk. 

- Senkinek sem kell oda adnia a szobáját, Lou kap egy szobát. 

- Hogyhogy? - kérdezte Dylan. - És hol?

Anyám szurós pillantást vetett rá. - Amit nyáron felujítottunk. 

- De az nem vendég szoba akart lenni?

- Fiúk, nincs reklamálás! Segítsetek felvinni Lou holmiját. 

Dylan visszafordult felém, az arckifejezése nyugtalanító volt. A bőröm lángolt, ahogy barna szemeivel végig mért. 

- Oké, apa. 

Egy

 Egyetlen normális göncöm sem volt. Furcsa, tudom, hiszen milyen tizenhat éves lánynak nincs legalább divatos holmija? Nem mintha nem követném  divatot, szilárdan azt képzeltem, hogy nem a ruha teszi az embert, de mai nap jó benyomást akart tenni az új családomnak. 

- Lou - szólított meg anyám valahonnan a lakásból. - Megjött a taxink. 

- Egy pillanat! - felkaptam apámmal készült fényképet az asztalról, hosszan meredek a képre. Kinyitottam a táskámat a fényképet a mélybe csúsztatom, és átkutattam a holmimat. -  Azt hiszem minden meg van - suttogom. Anyá, kopogott a hálószobám ajtaján. 

- Készen vagy, drágám? - kérdezte, ahogy bedugta a fejét. Magas, a negyvenes évei végén járó nő volt, őszülni kezdett, csokibarna haja. 

- Igen, azt hiszem készen állok - felelem, de a hangom erőtlennek hatott még számomra is. Tekintettemet a lábfejemre vándorolt, nem akartam a szemébe nézni, azóta nem tudok a szüleim szemébe nézni, hogy el váltak. Apám el vette a szeretőjét, és anyám is tovább lépet egy férfival, akinek három fia volt. 

- Adok néhány percet - mondta.  Amikor becsúkodott az ajtó, lesimítottam a szoknyámat, és tükörbe pillantottam. Hosszú, sötét, egyenes fürtjeimet fehér szalaggal hátra kötöttem, ahogy mindig is tettem. A blúzom gyűrőten állt rajtam, felsóhajtottam, még egyszer utoljára körülnéztem a szobámban. A helyiség furcsán üres volt, és nem tudom valaha visszatérek is ide, egy hétig tartott, hogy mindent összepakoljak, anyám segített benne, de tulságosan fájdalmas volt. A dobozok nagyrészét ruhák töltötték meg, de becsomagoltam a kedvenc könyveimet is. Ahogy körbe néztem, tudtam, hogy csak az időmet húzom és ideje lenne, hogy mindent elfelejtsek. Az igazi gond az volt, hogy nem akartam elhagyni az otthonomat - egy csepet sem. 

De nem volt beleszólásom a dolgokba, így hát vonakodva felkaptam a táskámat. Anyám már kint várt a folyosón, egy kis bőröndekk a lábánál. 

- Mindened meg van? - kérdezte, válaszul csak bólintani tudtam. - Rendben, akkor induljunk. 

Átvezetett a nappalin a bejárati ajtó felé, én pedig lassan követtem, kezemmel végigsimítok a bútorokon, hogy megpróbáljam emlékezetembe vésni az otthonom minden részletét. Nehéz volt, hogy egész életemben itt éltem. 

Csendben kiléptünk a lakásból, és anyám megállt, hogy bezárja az ajtót.

- Akarod te a kulcsokat? - kérdezte. 

Saját kulcsom a táskám mélyén hevert, de kinyújtottam a kezem, és elvettem tőle a kis ezüst fémdarabot. A kulcs súlya nehéz volt a tenyeremben, ahogy a szívemben keletkezett űr. 

Hallgatagon ültünk a repülőn. Igyekeztem elfelejteni, hogy a régi életem romokban hever, és nem engedhettem meg magamnak, hogy sírjak. A  válás utáni első hónapban ki sem keltem az ágyamból. Aztán eljött a nap, amikor csodával határos módon képes voltam a palan alól kimászni és felöltözni. Azóta megígértem magamnak, hogy erős, és összedett leszek. Nem akartam visszatérni, ahhoz a gyenge, megüresedett emberhez, akivl váltam, és ez most megfog változni. 

Ehelyett Anyámra összepontosítottam a figyelmemet, aki időnként az ülését szorongatta. Anyám hozzá ment apám válása után a barátjához, akinek három fia volt. Két ember, aki ennyire szerette magát, hogy tudnak elhidegülni egymástól, és másnál megtalálni a boldogságot. 

- Nem is tudtam, hogy félsz a repüléstől - mondtam, úgy festett, mint aki mindjárt rosszul lesz. 

- Nem, dehogy, csak ideges vagyok, amiatt, hogy nos...haza viszlek - felelte. 

Éreztem, hogy megfeszül a vállam, a hasam görncsbe rándult, talán azt hiszi felforgatom az életét, vagy nehéz helyzetbe hozom? Ahogy anyám meglátta az arckifejezésemet gyorsan hozzá tette:

- Nem, nem, drágám nem miattad! Te jó gyerek vagy, túlságosan is jó. 

- Akkor miért? 

Anyám együttérzően elmosolyodott. 

- Lou, édesem Wong-nak három fia van.

Néhányszor mélyen beszívtam a levegőt az orromon keresztül. 

- Az idősebb Dylan a helyi főiskolára jár, és jegyben jár az iskolai szerelmével. Lee végzős a középiskolában, és szeret bütykölni. Jimin nyolc éves, ártatlan, de imádja a focit. 

Hogyan fogom túl élni, hogy fiúkkal együtt éljek? Megszoktam, hogy egyke vagyok, és most nyakamra szakadt három fiú testvér is. Abban a pillanatban, ahogy a gép leszállt, apám megkapja a magáét, hogy rám erőltette, hogy menjek anyámmal. Azt állította, hogy azt teszi, ami legjobb a nekem, különösen, hogy ő sosincs otthon, de az elmúlt napokban nekem ez is megfelelt, de éreztem, mintha nem akarna már az apám lenni. 

Apám igazából nem volt rossz ember. 

Inkább magának mondható, aki imádta a munkáját, anyám ebbe fáradt bele, hogy későn járt haza és a munka volt neki az első, mi csak mádlagosak voltunk a számára. 

De aztán előző héten minden megváltozott. Amikor haza értem az iskolából, az asztal meg volt terítve a vacsorával, mindent bevetett, hogy elmondja, hogy anyámhoz költözök. 

- Miért akarod, hogy elmenjek? - mondtam neki, szemem égett a könnyektől, amiket visszatartottam. 

- El magyaráztam, Lou - válaszol- ta, majd arcán fájdalmas kifejezéssel felém fordult. - Aggódok miattad, neked túlsok, anyád válása, a házaságom. 

- Először is, te nem értem aggódsz, hanem a szukád miatt - tört ki belőlem. - Másodszor is, ebben a városban nőttem fel, itt vannak barátaim, és iskolám. És elég jól teljesítek. 

- Jól boldogulsz az iskolában, de a tanáraid szerint így akarod elkerülni, hogy szemébe néz a problémákkal. 

- Csak az a próbléma, hogy te sem anya nem tudja ki vagyok. Te sem ismersz engem. Mindig szorgalmas voltam. 

- Szerintem túlfeszíted magad. Ezért kellene neked egy környezet változás. 

- Ez kegyetlenség, hogy elűzöl az ország másik végébe! 

Felsóhajtott. 

- Tudom, hogy azt hiszed anyéd és én büntetni akarunk, de ez minden érted történik. Majd meglátod jó lesz ott neked. 

Mind idáig nem sikerült megértenem. Minél közelebb érünk, annál idegesebb leszek, és nem számított hányszor peregtek le előttem a forgatókönyvek a fejemben, és hiába mondogattam, hogy minden rendben lesz. Amikor a repülő leszállt, anyám és én átvágtunk a repülőtéren, hogy megkeressük a férjét. 

- Nos, a fiúknak elmondtam, hogy ide költözöl. - csacsogta, ahogy átfurakodtuk magunkat az ember tömegen. - És lett is szoba a számodra..... Wong! Wong! Itt vagyunk!

Anyám ugrálni kezdett, mint egy tinédzser, és integetni kezdett egy ötvenes évei elején járó férfinak. Meg tudtam állapítani, hogy a férfi néhány évvel idősebb anyámnál. Fekete kabátot viselt, és szürke nadrágot, és divatos cipőt. Amikor odaértünk hozzá, átülelte anyámat, amit látva lehajtottam a fejem, és elfordultam. 

- Hiányoztál - súgta anyám fülébe. 

Anyám puszit nyomott az arcára. 

- Te is hiányoztál - Elhúzódott tőle, és felém fordult. - Wong, ő itt Lou. Lou bemutatom a férjemet Wongot. 

Wong végigmért, és úgy tűnt, kényelmetlenül érzi magát. Elvégre hogyan köszönj valakinek, akinek romokban lett a megszokott élete. Ehelyett lassan meghajoltam, hogy üdvüzüljem, ő is így tett.

Aztán visszafordult anyám felé. 

- Keressük meg a csomagokat, és menjünk haza! 

1. A lány Japánba utazik

 A legelső dolog, amit vásárolt, egy szép darú mintázatú esernyő volt. Tizenhárommért vette. Ezért anyja biztos mondta volna, hogy miért költött el a pénzéből már első nap, mikor még ahol lakni fog ebben az évben sem tudja hol találja. De ez az esernyő maga volt a tökéleteség, halvány rózsaszín volt és a darú rajta a cseresznya fa ágaival elragadták a képzeletét. A lány tudta, hogy ez az első alkaklom, hogy ilyennek fogja érezni magát, Japán nehéz hely, főleg egy magyar lánynak, aki előtt ott állt két lehetőség, ha otthon maradt volna az anyja beajánlotta volna az egyik szállodába, mint valami vezető, de ez távol állt tőle. És nem is érezte volna magát boldognak, az anyja folytonos ellenőrzései mellett, és persze ott volt még András, aki minduntalan minden lépését tudni akarta, és valahányszor összefutottak szerelmet vallott neki. 

Ez a legetőség, hogy Japánba járjon egyetemre, egy új remény lehetőségét tartogatta számára. 

Esett az eső, amikor kilépett az utcára, nem lepődött meg az éghajlaton előtte már utána olvasott Oszaka városának. Nem bánta a rossz időt, égre emelte a tekintetét élvezte, hogy eső cseppek csorognak le az arcán. Magyarországi esőnél a Japán eső teljesen más volt. Hideg volt, mégis szinte már bársonyosan cseperegte le az arcán, mint egy kéz simogatás. 

Négy évig járt Magyaroszágon gimnáziumban. Az idő felében barátnője Barbara kísérte. A lány nem érette, hogy miért döntött, hogy Japánba költözik, és ott kezd egyetemen, hiszen Barbara vele akart egyetemre járni. De azon a napon, amikor felszállt Oszakanába tartó gépre, hogy maga mögött hagyja múltjának e nehéz darabjait, és mozdulatnal bánatát is, és szerelemmel üldözött férfit is. Barbarát is maga mögött hagyta. 

Egy hét után jött az első levél, ami számtalan levél követett és üzenet, és egyszer Barbara ott állt az ajtaja előtt, szorosan megöltelte. Nem mondta, hogy mit akar, csak ott volt. 

Bejárták a város legérdekesebb részeit, meg a kevésbé izgalmasakat is. Együtt megnézték az egyetemet is, ahol elkezdi a lány tanulmányait, majd azon az estén Barbara vissza utazott Magyaroszágra. Kint esett. Zavartan ölelte meg a lányt - végig nézte, ahogy a lány felszállt a gépre. Hogy most már végleg le zárja a múltat, és itt Japánban új életet kezd, a régi életét kizárva az életéből.  

Prológus

 Soha nem éreztem sajnálatot  semmilyen főszreplő iránt a sorozatokban, ha valami baj történt vele. 

Ne érts félre! De egyszerűen nem fér a fejembe, hogy miért kell minden sorozatba bele rakni halál esetett, és, ami az egyik kedvencem, hogy két ember alig imsrik egymást, de máris halálos szerelmesek. Kész abszurd. 

Szerintem egy rakás baromság. Sietösen kötött házasságok. 

Melyik lány első gondolata az, hogy feleségül megy az első fiúhoz, akit csak meglát? Az biztos, hogy nem én! Szóval ezért is vesztette el szimplán a szavazataimat ezek a sorozatok, a legjobb, hogy a rosszfiú mindig jóképűek, és abba is képes bele szeretni a főszereplő lány, hiába annyi bűntett, amit elkövetett, akkor is vele akar lenni. És a gonosz főhös is megszerette a lányt, vagyis a valóságban nincs ilyen, vagyis azt hittem ezelőtt, miútán az életem teljesen kizökkent a medréből, a zűrös szeerelmi életre még véletlenül sem volt szükségem, sem arra, hogy mi fog várni rám.